A kengyelek rövid története

A lovakat hazánkban, valószínűleg a késő neolitikumban háziasították. Az emberek régóta elismerik a lovakat gyors járásukról és gyengéd erejükről. A korai időszakban a lovakat használták autóvezetésre. A tavaszi és őszi időszakban, valamint a hadakozó államok időszakában az egyes vazallus államok seregei kezdetben gyalogság és szekerek keverékén alapultak, gyakran százezres létszámban, míg a lovasság nagy része nem haladta meg az öt-hatezer főt. Egészen addig, amíg Wuling Zhao király a "Hu lólövést viselő" szót szorgalmazta, addig képezett ki egy erős vegyes lovas csapatot Zhao állam számára, és megváltoztatta az eredeti hadsereg felszerelését, ami nagy változást jelentett a hadtörténelemben. Azóta a vazallus államok nagy jelentőséget tulajdonítottak a lovasság fejlesztésének.
A lovaglás azonban akkoriban nagyon kemény munka volt, mert a kengyelt még nem találták fel. Amikor Sándor átvezette seregeit Közép-Ázsián Krisztus előtt, emberei lábai üresen lógtak lovaik hasa két oldalán, támasz nélkül. A combjuk erejével hevesen kapálózó lovakba kapaszkodtak, hogy stabilan tartsák magukat. A nehézségekre számítani kell. A kengyel nélkül, amely a ló lábára lépő eszköz, a lovasok csak a lábukkal szoríthatják a lovat, miközben a ló sörényét a kezükkel fogják meg, hogy elkerüljék a leesést, amikor a ló vágtat vagy ugrik. A terrakotta harcosok feltárása Lintongban, Shaanxi tartományban fontos régészeti felfedezés Kínában. A Csin Sihuang terrakotta harcosai és lovai második gödörében sok, a valódi lóhoz hasonló méretű kerámia lovat ástak fel. A lovak teljesen fel voltak szerelve nyergekkel, de kengyelt nem találtak.
Bár a kengyel kicsi, jól össze tudja hozni a lovagot és a lovat, kombinálva az ember és a ló erejét a maximális hatékonyság érdekében. Kengyel feltalálásának pontos dátuma még mindig bizonytalan.